Noha világszerte az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent azon országok száma, ahol rendszeresen alkalmazzák a halálbüntetést, még most is közel hatvan olyan országot ismerünk, amelyekben időről időre halálos ítéleteket hajtanak végre. Az Európai Unió (és jogelődjeként az EK) halálbüntetés-ellenes retorikája a közösségi integráció előrehaladtával fokozatosan kibővült, azonban a várt eredmények mintha elmaradoznának – érdemes-e (egyáltalán lehetséges-e) szembeszállni Kínával vagy Egyesült Államokkal, ha még a fehérorosz vezetést sem sikerült jobb belátásra bírni?
A halálbüntetés kérdése nem véletlenül az egyik legkényesebb témakör a modern társadalomtudományokban. Egyszerre merülnek fel jogbiztonsági, morális és költségvetési megfontolások, és ezek közül egyik sem oldható fel egyetlen univerzális megoldással. Annyi egyetértés talán mutatkozik a vonatkozó szakirodalomban, hogy az európai gondolkodás fókuszpontjába fokozatosan bekerült az ésszerű és arányos büntetés kívánalma, azaz a „szemet szemért” elv részben meghaladásra került. Ez nem jelenti a halálbüntetés egyértelmű elítélését mindenki részéről, sokkal inkább arról van szó, hogy a halálbüntetés alkalmazásának módját, illetve annak szükségességét sokkal szélesebb körben kell megítélni, valamint ezzel egy időben figyelembe kell venni az egyéb alternatívákat is.
Ez a tónusváltás Európában már nem tekinthető újkeletűnek; a halálbüntetés elleni harc a közösségi politikai agendák állandó részévé vált a nyolcvanas évek óta eleje óta, ami szükségszerűen az EK/EU vonatkozó szakpolitikájának intenzifikálásához is vezetett. Az Európai Unió változatos eszköztárral rendelkezik ezen a téren: saját állásfoglalások kiadása mellett igyekszik a témával behatóbban foglalkozó NGO-kkal is szorosabb kapcsolatot ápolni, továbbá számtalan esetben támogatta az uniós tagállamok deklarációkhoz, egyezményekhez való csatlakozását. A témában az EU hitvallását talán a leghűebben a 2007-es Alapjogi Charta tükrözi, amely a halálbüntetést az európai egyetemes értékekkel összeegyeztethetetlennek tartja.
A fő kérdés az, hogy a halálbüntetés mellőzésének kívánalmát mint közös európai alapértékeket mennyire sikeresen tudja az uniós diplomácia továbbadni, közvetítetni más államok számára? Sajnos ezen a téren még hosszú évek (évtizedek) munkájára, valamint olyan exogén tényezők megváltoz(tat)ására (pl. a halálbüntetést alkalmazó politikai rezsimek és azok támogatóinak attitűdváltására / leváltására) van szükség, amelyekre az EU közvetlenül nem tud hatni. Ennek eklatáns példája a Brüsszel és Minszk között zajló szélmalomharc, ahol a valódi cél uniós részről a társadalmi építkezés elősegítése, és – többek közt a halálbüntetés betiltásán keresztül – egyes demokratikus értékek átadása, miközben az emberi jogokat sajátosan kezelő minszki elit kevés hajlandóságot mutat az európai normák adoptálására. A téma legutóbb idén júniusban került az érdeklődés középpontjába, miután az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa határozatban ítélte el a fehérorosz emberi jogi gyakorlatot, valamint ezzel párhuzamosan kibővítette Haraszti Miklósnak, az EJT fehéroroszországi helyzet figyelemmel kíséréséért felelős különleges jelentéstevőjének mandátumát. Az EU már másnap nyilatkozatban csatlakozott az ENSZ döntéséhez, és saját maga is jelezte, hogy továbbra is kívánatosnak tartja a halálbüntetés eltörlését.
Mégis mik a fő akadályok, amelyek rendre meggátolják az uniós törekvéseket a belorusz relációban, és ami miatt újabb és újabb határozatok szükségesek? Először is, az Európai Unió alkupozíciója Belarusszal szemben korántsem tekinthető erősnek. Hiába bővülnek ütemesen a bilaterális gazdasági és civil kapcsolatok, az EU keze is meg van kötve: különböző vámkedvezmények megvonása, beutazási tilalmak elrendelése stb. soft eszközök alkalmazhatóak ugyan, de az energiafüggőségből fakadóan a teljes uniós embargó elrendelése nyilvánvalóan túlzott vállalás lenne. Másodszor, valamennyi autokratikus rezsim számára szükséges a tekintély fenntartása. Nyilvánvaló, hogy ez a peremfeltétel akkor teljesül igazán, ha nem csak a retorika szintjén, hanem a mindennapi ítélkezési gyakorlatban is érvényesülnek az elrettentést szolgáló büntetési elemek. Ezt a politikai motívumot Lukasenko messzemenően ki is használja. Más kérdés, hogy a halálbüntetés alkalmazása számos esetben az elrettentés mellett élénk társadalmi vitákat is gerjeszt (mint arra a 2011-es minszki robbantásért elítélt két férfi kivégzése is rámutatott).
Harmadszor, a halálbüntetés eltörlése ellen hat az a fehérorosz megfontolás is, miszerint egy súlyos jövőbeni konfliktusnál bármikor felajánlhatja egyfajta aduászként az ilyen jellegű büntetések eltörlését, esetleg moratórium elrendelését. Az ebben rejlő zsarolási potenciált nem szabad alábecsülni, hiszen már maga a felvetés is jelentős előrelépés lehetne a jelenlegi patthelyzethez képest. Negyedszer, a fentieken túlmenően arról sem feledkezhet meg az Unió, hogy a halálbüntetés társadalmi támogatottsága a legtöbb felmérés szerint még mindig 50-60% körül mozog, ami kiemelkedően soknak számít. (Még ha az adatok pontosságát, reprezentativitását illetően lehetnek is kétségeink.)
Az egyértelmű tanulság tehát az, hogy az európai integrációs folyamatba sem gazdaságilag, sem politikailag nem betagozódó államok értékítéletét kizárólag nyilatkozatok és enyhe retorziók szintjén nem lehet kezelni. Magától adódik a felvetés: mi a helyzet a többségi álláspont (halálbüntetés-ellenesség) Európán kívüli képviseletével? Ha a belorusz relációban felmerülő gazdasági és politikai megfontolásokat kumuláljuk, akkor érthető, miért is elképzelhetetlen a nyílt szembeszállás a nagyságrendekkel befolyásosabb Egyesült Államokkal vagy éppen Kínával. Az emberi jogok érdekében történő közösségi fellépés tehát egy igen fontos és folyamatosan fejlesztendő terület, ugyanakkor a változást vélhetően az uniós retorikától önmagában nem, csak a halálbüntetés-párti rezsimek irányváltásától remélhetjük.
