Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök tavaly decemberben az ország geopolitikai helyzetét elemezve figyelemreméltó kijelentést tett. Miután Alekszej Miller Gazprom-vezérigazgatóval zártkörű megbeszéléseket folytatott a Belaruszon keresztül zajló energiaszállításokról, a több mint tíz éve tetszhalott Jamal-Európa 2 projekt megvalósítása mellett foglalt állást, mondván, „ez úgyis csak fillérekbe kerül”.
A Szovjetunió dezintegrációját követően újonnan függetlenné vált Belarusz a kezdetektől Moszkva stratégiai partnerének számított politikai és gazdasági téren egyaránt. Erre a rendkívül gyorsan kiépülő partneri viszonyra épített Oroszország akkor is, amikor – a létfontosságú exportbevételek garantált realizálását és az Európába tartó szénhidrogén-szállítások zavartalanságát elérendő – a kilencvenes évek elején egy új (Ukrajnát megkerülő) tranzitútvonal kiépítését határozta el Fehéroroszországon keresztül. Moszkva motivációja egyértelmű volt: a sokszor különutas megoldásokat választó ukrajnai elitre nyomást lehetett gyakorolni a Jamal-vezeték terveivel (pl. a krími bázis vagy a nukleáris fegyverek leszerelése kapcsán), miközben a tranzitbiztonság is érdemben javulhatott a földgázszállítások tekintetében.
Forrás: Gazprom
A Jamal-Európa első üteme 1996 és 1999 között épült meg, az első szállításokra még az ezredforduló előtt sor kerülhetett. A politikai motivációkat csak erősítették azok a gazdasági érvek, amelyek szintén a Jamal mellett szóltak: (i) lehetővé tette az ukrán útvonal részleges tehermentesítését (ii) jelentős pluszkapacitást biztosíthat egy esetleges keresleti bumm esetén (iii) mérsékli az ukrán tranzittól való gazdasági függőséget (iv) könnyebb és olcsóbb elérést tesz lehetővé a lengyel és német piacokhoz; (v) a kiépítéshez kapcsolódó jogi eljárások és a földhasználat költségei átterhelhetőek voltak a belorusz félre.
A több mint 2000 kilométer hosszú vezeték első fázisa 2006-ban érte el a maximális szállítási kapacitását, évente 33 milliárd köbméter földgázt áramoltatva Lengyelország irányába. A kiépítés során a tervezők számoltak a második ütem terveivel is (szintén 33 milliárd m3-es kapacitás), így az infrastruktúra kialakításánál (földek kisajátítása, kompresszorállomások tervezése stb.) jóformán minden elő lett készítve a Jamal-Európa 2 megvalósításához. Egy dologgal azonban még a Jelcin-éra körültekintő tervezőmérnökei sem számolhattak előre: az orosz-fehérorosz tengely megroppanásával.
Vlagyimir Putyin hatalomra kerülésével az orosz külpolitikai kurzus – a korábbi közelkülföld-politika logikáját alapjaiban felülírva – sokkal pragmatikusabbá vált, ami egyet jelentett a keményebb moszkvai retorikával és a korábban elajándékozott energiahordozók piaci alapon történő „beárazásával”. Az orosz-belorusz unió víziójának helyébe így elszámolási viták és rendszeres politikai villongások léptek. Természetesen a kilencvenes években sem volt konfliktusmentes a két ország közti viszony, azonban alapvető érdek- és értékellentét ekkor még nem ékelődött a két posztszovjet állam közé.
A kétezres évek első harmadától kezdődően érdekes dualitás figyelhető meg a két állam kapcsolatában: egyrészt adottak voltak a hagyományosan sikeres területek (bilaterális kereskedelem bővülése, Jamal-Európa első fázisának befejezése), másrészt viszont konfliktusos környezetet hoztak létre a fokozatosan elharapódzó pénzügyi viták, amelyek – többek közt – a szénhidrogén-szállítások megcsapolásából és a tisztázatlan körülmények között zajló barterezésből eredtek. Nem javított a helyzeten az sem, hogy a fehérorosz fél a piaci ár negyedéért-ötödéért kapta az energiahordozókat Oroszországból, majd azok egy részét saját hasznára re-exportálta Nyugat-Európába, komoly árversenyt támasztva az orosz szállításoknak. Oroszország különböző csatornákon keresztül próbálta elérni az átvételi árak emelését, piaci árakhoz való közelítését, de Minszk kezében mindvégig ott volt a tranzit feletti rendelkezési jog mint ütőkártya.
A kumulálódó feszültség végül 2004-ben vezetett az első látványos gázvitához, amelyet 2007-ben és 2010-ben újabb gázcsörték követtek. A háromfordulós játszma végére Fehéroroszország jelentős engedmények megtételére kényszerült, cserébe egyelőre – előreláthatólag 2014 végéig – garantált árakon vásárolhat energiát az elavult ipari struktúrák számára. A legfőbb vezéráldozat egyértelműen a földgáz-tranzitért felelős Beltranszgaz kényszerprivatizációja volt, hiszen ez a vállalat felügyelte a Belaruszon keresztül zajló földgázszállításokat, ideértve a kapcsolódó infrastruktúra felügyeletét, ami a korábbiakban a minszki vezetés leghatékonyabb fegyvere volt.
Ezután sokáig úgy tűnt, Fehéroroszország egyre csak sodródik az árral, és az orosz-belorusz energiakorridor végleg másodlagos jelentőségűvé degradálódik. Ezt támasztotta alá az is, hogy Oroszország elkötelezte magát az Északi Áramlat megépítése mellett (ahol a legfőbb célpiac éppen Németország, amely a Jamal-Európa 2 egyik kiemelt recipiense is lehetett volna), valamint folyamatban van a Déli Áramlat kivitelezésének előkészítése is.
A Jamal-2 esélyei tehát az intenzív útvonaldiverzifikációs törekvések miatt jelentős mértékben leromlottak, de ez belorusz részről nem jelentette a projekt feladását. Az újabb fordulat 2011 végéhez köthető, amikor a Beltranszgaz átadásáról szóló szerződés aláírását követően látványos enyhülési folyamat kezdődött Moszkva és Minszk között. (Előzőleg Minszk igyekezett haszonmaximalizáló szellemben fellépni: az ártárgyalások során azzal zsarolta az orosz felet, hogy nem fogja ratifikálni az orosz-belorusz-kazah gazdasági közösség létrehozásáról szóló szerződéseket.) A két fél rendszeres találkozóin rendre visszatérő téma a belorusz tranzitrezsim fenntarthatóságának és fejlesztésének kérdése, továbbá az együttműködés kibővítésének lehetséges módjai. Erre illusztratív példa a Gazprom azon kötelezettségvállalása, amely szerint (a Beltranszgaz megvásárlásával átvett, a Jamal-csővezetékkel párhuzamos) Északi Fény gázvezetéken 2013 folyamán jelentős modernizációs munkákat kezd meg az orosz fél, ezáltal is növelve a belorusz tranzitreláció kapacitását.
Emellett 2012 végén a Gazprom bejelentette, hogy új irodaházba költözteti minszki régiós központját, illetve kibővítik a képviselet profilját is, amit egyes elemzők kifejezetten politikai gesztusnak tartanak. Ez az optimista hangulat 2012. november 22-én tetőzött Alekszandr Lukasenko és Alekszej Miller megbeszélésével.
Forrás: Belta.by (Belarusian Telegraph Agency)
A találkozó Lukasenko egyik pár héttel későbbi sajtótájékoztatóján került ismét szóba, amikor is a fehérorosz elnök kijelentette: „az orosz fél jelenleg is gondolkozik azon, hogy megépítse a Jamal-Európa gázvezeték második fázisát. Amennyiben lesz kereslet Európában, akkor Belaruszon át fogják megépíteni. A második csővezetékhez szükséges infrastruktúra és a szükséges háttér rendelkezésre áll. Éppen ezért ez nem egy Északi Áramlat, nem egy Déli Áramlat – ez [a Jamal-2] ugyanis csak fillérekbe kerül.”
"Они сегодня думают о том, чтобы построить другую ветку газопровода Ямал-Европа. Если будет спрос в Европе, они через Беларусь построят. Вся инфраструктура, все фундаменты под вторую трубу заложены. Это не Северный и Южный поток, это копейки, чтобы построить вторую трубу."
Ez a könnyed hangvételű nyilatkozat természetesen sok mindent takar. Először is, a Jamal-2 valóban relatíve olcsón és nagyon gyorsan megépíthető, még ha a Lukasenko által emlegetett „filléres” költségigény a legjobb esetben is 4-5 milliárd dollárt jelentene. Ennél sokkal nagyobb gondot jelent, hogy a két ország közötti gázviták emlékképe nem törlődött ki nyomtalanul. Márpedig az energetikai szektorban a bizalomvesztésnél kevés rombolóbb hatású faktor létezik.
Másrészt nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Minszk sokkal inkább érdekelt a Jamal-2 megépítésében, mint akár Oroszország, akár az Európai Unió. Mint a következő ábra is mutatja, az orosz eredetű uniós földgáz-szállítások az Északi és Déli Áramlat megépítésével előreláthatólag hosszú távon is kényelmesen biztosíthatóak, tehát jelen állás szerint nem várható olyan élénk keresleti nyomás, amely a Jamal-2 megépítését sürgetővé tenné. Ugyanakkor az ukrajnai útvonal körül bármikor kialakulhat a 2004-es narancsos forradalomhoz hasonló politikai bizonytalanság, ami extrém esetben akár az ottani tranzit jelentős korlátozásához is vezethetne. Fontos megjegyezni azonban, hogy egy ilyen akut krízishelyzet esetén sem valószínű, hogy éppen a fehérorosz útvonal kibővítése lenne a megfelelő eszköz Moszkva számára.
Az Oroszországból Európába tartó földgáz-szállítások várható alakulása és a gázexport-útvonalak kapacitásának növekedése 2010 és 2035 között
Forrás: International Energy Agency
Természetesen a posztszovjet térség energetikai kapcsolatrendszerében semmi sem jelenthető ki teljes bizonyossággal, éppen ezért a Jamal-2 megvalósítását sem zárhatjuk ki előzetesen. Azt azonban látni kell, hogy Belarusz sokkal optimistábban áll a kérdéshez, mint mondjuk az EU szakpolitikusai. A végső döntés azonban továbbra is a Kreml kezében van: ha folytatódik az enyhülési folyamat, illetve ezzel párhuzamosan a vártnál dinamikusabban bővül az uniós földgáz-felhasználás, akkor minden bizonnyal a Gazprom is el fog gondolkozni a folytatáson. Addig pedig marad a jól ismert felállás: Minszk újabb nyilatkozatokban fog kiállni a Jamal-2 mellett, Moszkva pedig hosszú távú érdekeire hivatkozva rendre meg fogja erősíteni azon szándékát, hogy minél több útvonalon, minél több szénhidrogént kíván az Unió területére exportálni. A kérdés adott: mekkora lesz Fehéroroszország részesedése a jövőben ezekből a szállításokból?
Összefoglalva a fentieket, az mindenképpen kijelenthető, hogy míg a kilencvenes évek folyamán Belarusz fokozatosan előtérbe került az orosz földgázexport egyik fő letéteményeseként (valamint a Barátság-kőolajvezeték örököseként), addig manapság kevésbé meghatározó szerepet játszik, mivel a bővülő európai igényeket elsődlegesen már más útvonalak szolgálják ki. Annak érdekében, hogy ismét megerősödjön Minszk és a Jamal-Európa 2 pozíciója, fontos a fokozatos bizalomépítés és a külső partnerek, alternatív lehetőségek felkutatása (pl. LNG-terminálokhoz kapcsolódás lehetősége Lengyelországban, Ukrajnában vagy a Baltikumban). Az aktuális esélyek tehát nem túl jók, de a régiós viszonyokat ismerve pár éven belül gyökeres változás is beállhat, éppen ezért érdemes a témával foglalkozó forrásokat rendszeresen áttekinteni. És persze megnézni az elnöki beszédeket – valamilyen meglepetéssel biztosan szolgálnak majd…
