Belovezsszkaja Puscsa, Mir, Nyeszvizs...
Elsőre Belaruszról sokaknak csak a teljes izoláltság jut eszébe (sajnos). Ezt a teljesen téves nézetet a jövőben igyekszem majd eloszlatni, addig azonban beszéljenek – helyettem is – a belorusz kulturális örökséget illusztráló képek.
Ezúttal ugyanis az UNESCO-listán szereplő fehérorosz nevezetességeket szeretném röviden bemutatni. Az emberiség szellemi kulturális örökségégét őrző listán olyan híres helyek találhatóak, mint az észak-amerikai Grand Canyon, a perui Nazca-vonalak vagy a tibeti Potala palota, de említhetném Magyarországról a Budai Várat és a tokaji borrégiót is.
Belorusszia vonatkozásában a legelső UNESCO-örökség a sokak által ismert Belovezsszkaja Puscsa (Беловежская пуща) lett, még 1979-ben. A fehérorosz-lengyel határ mentén elterülő védett terület kiterjedése mintegy 1500 km2. Különlegessége abban rejlik, hogy itt található meg az egykor egész Európát beborító mérsékelt övi őserdő utolsó egybefüggő maradványa.
Az értékes magterület rendkívül gazdag természeti kincsekkel rendelkezik; ennek egyik legismertebb példája az európai bölény jelenléte. A beloruszok jelképének is számító bölények (европейский зубр) itt maradtak meg utoljára természetes környezetükben.
A terület történelmi jelentőséggel is bír: 1991. december 8-án itt határoztak a Szovjetunió felbontásáról. (Borisz Jelcin az Orosz SZSZK, Leonyid Kravcsuk az Ukrán SZSZK, míg Sztanyiszlav Suskevics a Belorusz SZSZK képviseletében vett részt a tanácskozáson.) A védett terület továbbá a fehérorosz télapó (Дед Мороз) lakhelye is egyben, gyermekek tízezrei látogatják évszaktól függetlenül.
Egy külön post keretében később még részletesebben is bemutatom majd a „Puscsát”. A területről számos érdekes legenda kering, ezek közül az egyik mindössze pár éves: a határőrök a 2000-es évek végén egy gombászó nagymamába botlottak a határ közvetlen közelében. Az idős hölgy elmondása szerint évtizedek óta járt-kelt az erdőben megszokott útvonalán, napi rendszerességgel átlépve így az amúgy szigorúan őrzött államhatárt is. Mivel a zöldhatár átlépése rendkívül szigorú feltételekhez és előzetes egyeztetésekhez kötött, a nagymamának minden bizonnyal azóta új gombamezők után kellett néznie…
Hasonló meglepetéssel ugyan nem szolgált, de mégis tanulságos a másik kedvenc történetem: 2010-ben spontán családi kirándulásra érkeztünk az erdő nem védett részére, méghozzá abban a reményben, hogy láthatunk közelről nagyvadakat. (Közvetlenül a grodnói és breszti területek (oblaszty) határán próbálkoztunk – sikerrel.) A lápos erdőben még csak pár száz métert tettünk meg egy alig látogatott részen, amikor a szűk úton haladva egy vaddisznó-családdal találtuk szembe magunkat. Pár meredt pillanatot követően az egyik (vaddisznó) szülő a kisdisznókkal oldalirányba elrohant, míg a védelmező szerepet betöltő másik nagy vaddisznó egyfajta agresszív merevség állapotába merevedett. Akármilyen szégyenletes is, de be kell vallanom, hogy ezúttal kizárólag a futás tűnt megfelelő megoldásnak. A történet tanulsága, hogy egy valóban gazdag állat- és növényvilággal rendelkező, minden tekintetben élő erdő a Puscsa...
***
Másodikként a Mir Kastélyt (Ми́рский за́мок – 2000 óta a világörökség része) emelném ki. A gótika és a reneszánsz jegyeit egyesítő várkastély a XVI. század elején épült, de folyamatos bővítések révén végül csak a következő században készült el végleg. A napóleoni háborúkban szinte a teljes épületegyüttes megsemmisült, csak 1870 körül kezdték meg az újjáépítést. A rendkívül hangulatos kastély közvetlenül a belváros mellett található, vörös téglából emelt falai részben egy kis tóra néznek.
Legutóbb 2011-ben volt szerencsém erre vetődni, akkor még javában tartott a felújítás. Egy kis múzeum is helyet kapott az egyik toronyban, ahol képekkel gazdagon illusztrált, többnyelvű ismertető olvasható a kastély és Mir város történetéről.
***
Az UNESCO 2005-ben két belorusz helyszínt is felvett világörökségek listájára. Ezek egyike a Nyaszvizs kastélykomplexum, amit a litván eredetű Radziwiłł-dinasztia épített ki a XVI. századtól kezdődően (egészen 1939-ig). A kastélyhoz tartozó hatalmas angolpark két tó ölelésében terül el; a kastélyhoz vezető hídról gyönyörű fotókat készíthetünk.
A miri kastélyhoz hasonlóan itt is több építészeti stílus keveredése figyelhető meg. A kezdeti időkből származó barokk jegyeket az évszázadok folyamán új stílusok váltották, így a teljes komplexum egyfajta időutazásra ad lehetőséget.
***
Negyedik látványosságnak maradt a Struve földmérő vonal, ami a XIX. század egyik legfigyelemreméltóbb műszaki és természettudományi alkotása volt. A geodéziai méréseket szolgáló oszlopok 10 ország területén találhatóak meg: ezek Norvégia, Svédország, Finnország, Oroszország, Észtország, Litvánia, Lettország, Fehéroroszország, Moldova és Ukrajna.
A vonatkozó Wikipédia-szócikk szerint: "a Struve védett földmérő vonal az 1800-as években keletkezett Friedrich Georg Wilhelm von Struve német csillagász munkájának eredményeként. A Földről már az 1500-as években joggal feltételezték, hogy gömb alakú. Isaac Newton az 1600-as években utalt rá, hogy ez a gömb a „sarkoknál” kissé lapos. A következő évszázadban Lappföldre és Peruba küldött kutatócsoportok bebizonyították e teória helyességét. Struve elhatározta, hogy háromszögelési technikával pontosan meghatározza a Föld nagyságát és formáját. A mérési munkálatokat 1816-ban kezdték el és majdnem negyven évvel később, 1855-ben fejezték be. A földmérő vonal a Fekete-tengertől a Jeges-tengerig terjed, 2820 km-en keresztül tíz országon át ível, 258 háromszögből és 265 pontból áll. A pontok közül a 34 legjobb állapotút, valamint a kultúrtörténeti szempontból legértékesebbeket választották ki védelem alá helyezendőnek."
***
A fenti négy nevezetességet még az idén részletesebben is igyekszem ismertetni: elsősorban a látnivalókat, valamint választ adni a "hogyan jutunk el?" és a "hol szálljunk meg?" kérdésekre.
